Holnap kiengednek végre a kórházból. Igazság szerint egészen jól vagyok már, de érzem, hogy még gyenge vagyok, remegnek a tagjaim. Alexis többször járt bent nálam, és ezzel legalább annyit segített, mint az itteni személyzet. De őszintén hálás vagyok Johnnak, aki ha nem jön velünk, akkor nem biztos, hogy visszatalálok az őrület széléről.
Amikor visszaértünk a házhoz, első dolgunk volt figyelni, hogy van-e mozgás. Miután nem tapasztaltunk ilyesmit, az Atya és én úgy döntöttünk, hogy bemászunk a hátsó kiskapun. Ez meg is történt, sikeresen, de a hátsó ajtót zárva találtuk. Épp a zárat akartuk közelebbről megnézni, amikor Alexis pisszegett nekünk: Miles épp hazaérkezik, láthatóan a hátsó bejárat felé tartva. Valami nőcskét aggatott a nyakába.
Első reakcióként úgy döntöttünk, hogy elbújunk. Látszólag sikeres volt a művelet, hiszen sem Miles, sem a nő nem jelezte, hogy felfigyelt volna ránk... és a hátsó ajtó is nyitva maradt. Néhány pillanatnyi tanakodás, és a hangok elhallta után az Atya és én bevetettük magunkat a házba.
Odabent elég szerencsétlenül jártunk, Simon atya rálépett egy nyikorgó deszkára, de hallhatóan Miles és a hölgy egymással voltak elfoglalva. Tanakodtunk, hogy lemegyünk a pincébe, de végül úgy döntöttünk, hogy először ezen a szinten nézünk kicsit jobban körbe. A konyhába belépve egyetlen változást tapasztaltunk: a pulton egy mozsár állt, furcsa, kemikáliáktól bűzlő edény mellett.
Nem volt időnk mást megfigyelni, mert az ajtó hirtelen bevágódott, és kattant a zár.
Iszonyú félelem csapott át mindkettőnkön, ennek tetőzéseképpen valami iszonyú sziszegést hallottunk, majd egy nő halálsikolyát... aztán Miles őrült hangját: "Öld meg őket!"
Rettegve kerestük a menekülés útját, de éreztem, hogy a pánik elborítja az elmémet. Végül elkezdtük puskatussal, feszítővassal kitörni az ablakon feszülő deszkákat.
Két deszkát tudtunk leszedni, amikor ismét kattant a zár, és szembenézhettünk a rettenettel.
A sziszegés nem maradt abba, de elemlámpánk fényében láttuk, ahogy a kígyószerű lény felegyenesedik és felénk tart. Valamiféle... fénylő burok vette körül, ami az Atya általleadott lövéseket mind felfogta, lepergette.
Amíg a lény közeledett, én iszonyú erőfeszítésekkel kitörtem még egy deszkát, és kivetettem magam az éjszakába.
Azt hiszem ordítottam.
Nem, nem hiszem, biztos vagyok benne.
Ordítottam az Atya után, hogy jöjjön, jöjjön gyorsan, gyorsan!
Nemrég mesélte el Alexis, hogy ők odakint időközben feltörték a kerti kapu zárját, hogy arrafelé tudjunk majd menekülni, s ordításomat hallva beszaladtak a házba, sőt, Alexis még néhány lövést is leadott.
Simon Williams atya Valahogy beakadhatott a deszkákba, mert ahogy kifelé jött, egyszerűen nem bírt kiesni sem az ablakon. Borzalmas sziszegés, és az Atya ordítása: valamiféle varázslattal támadott rá: Simon lába lángolni kezdett!
Épphogy próbáltunk messzire kerülni, amikor iszonyatos képek borították el az elmém.
Én voltam azokon a festményeken. Az én vérem folyt az áldozókövekre, az én húsomból lakmároztak a szárnyas démonok, az én torkomba méllyesztették a fogukat a vámpírok, az én vérem festette rózsaszínre a folyót... én, én, én, én!
Ott és akkor megszűnt körülöttem a világ, nem emlékszem semmire, bárállítólag végig magamnál voltam. A történéseket későbbi beszámolókból tudtam csak meg.
Valahogy elvánszorogtunk egy taxiig, ahonnan azonnal a kórházba vittek minket. Kétséges volt, hogy Simon atya lába megmarad-e, de szerencsére, és némi isteni segítséggel (a kórházban tényleg erről pletykáltak) gyógyulásnak indult. Szerencse a szerencsétleségben, hogy tényleg nem tudtuk elmondani, hogy pontosan hogyan is sérültünk meg.
Az Atya két hét kórházi ápolásra szorul, utána majd járógipszre-mankóra, én magam csak egy hetet kaptam, elmeorvosi vizsgálatokkal. Holnap telik le hét, és végre kiszabadulok innen.
Időközben kaptam híreket is:
- Shipley eladta a házát és elköltözött.
Ez talán csak nekünk hír. Soha nem fogjuk megérteni azt a nyugágyat.
Alexis és John természetesen leadták a jelentést Barringtonnak, aki nem túl sok új információval szolgált, de íme:
- volt egy olyan áldozat, aki egy darabig még élt, mikor rátaláltak, és a "Hotep! Hotep! Hotep!" szavakat kiáltozta
- Tawfik Al a Penhew alapítványnak vezetett egy egyiptomi expedíciót
- Elias szerint a Fekete Fáraó Testvérisége egy egyiptomi halálkltusz
--> Gavigan szerint ilyen kultusz továbbra sem létezik, és szerinte barátom egy egyszerű szenzációhajhász.
Nos, egyelőre ennyi. Kis pihenő következik. Természetesen bármi történik, vagy csak álmodom, azt le fogom jegyezni.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.